Kutymacs II.

Asszonykám!

Leveled olvasva büszkeség és bánat fogott el. Büszke vagyok rád, mert képes vagy körömszakadtáig védeni imádott „csodalényedet”, ugyanakkor

elszomorít, hogy észérvek felsorolása helyett emocionális  síkra tereled a problémánkat. Ám legyen… ez esetben én is /jobbára/ érzelmi alapon sorakoztatom fel ellenérveimet.

Tudod-e mit vésetett Byron, a nagy angol költő – igen, ő, aki fiatal életét adta Görögország szabadságáért – kutyája sírkövére? „Szépség, de nem hiúság, erő, de nem arcátlanság, bátorság, de nem vadság – övé volt az ember minden erénye, de nem ismerte bűneit.” Robert Louis Stevenson pedig, amikor azt kérdezték tőle, van-e a kutyáknak lelkük, és a mennyországba jutnak-e, válaszul ezt írta: „Szavamra, előbb lesznek ott, mint akármelyikünk.” Nem véletlenül vélekedtek így – és nem csak ők! – hisz az ember és a kutya története nagyon régen összefonódott.

Már a tizenötezer évvel ezelőtti barlanglakók is véstek kutyafigurákat az emberalakok mell. /Megjegyzem, hogy a macskákkal kapcsolatos legrégebbi ábrázolások mindössze ötezer évesek./ A kutya, amióta világ a világ, őrzi az ember házát, tereli a nyáját, vezeti a vakokat, megfogja, és ártalmatlanná teszi  bűnözők egy részét, és ha kell, élete árán is megmenti gazdáját.
A kutyának nem számít, gazdája gazdag-e, szegény, feltétel nélkül osztozik sorsában. A kutya képes gazdája sírján éhenpusztulni; ez az állat a hűség és önzetlenség mintaképe. Nem szolga… igazi barát! Amikor  Odüsszeusz tizenkilenc évi távollét után koldusnak öltözve hazaérkezett, csak egyetlen élőlény ismerte fel: vén kutyája, Argosz, mely „farkcsóválva tekintett rá”, majd kimúlt.

A macskatermészettől mi sem áll távolabb, mint az önzetlenség. Hideg, távolságtartó lények, és akik nem tudják méltányolni ezt az érzelmi ridegséget, szívtelenséget, azoknál a macskák gazdái azt mondják, az ilyen emberek nem tudják megérteni ezeket a „csodalényeket”. Nem is akarom megérteni őket… önző, kétszínű teremtmények, lelkifurdalástól mentes, haszonleső, hideg gondolkodású állati bűnözők! Ezerszer jobban szeretem a kutya érdes szőrzetét, mint a macskatest bársonyos tapintását, ezerszer jobban a boldog farkcsóválást, mint a kígyótekergőzést, ezerszer jobban a lelkes ugatást, mint az önelégült dorombolást! A kutya hálásan, tele élettel nyalja meg nap-mint nap a kezedet, a macska — ez a született rabszolgatartó — klinikai precizitással  ezembe és aláz meg téged  gazdáját – ha kell minden nap, kénye-kedve szerint. A kutyákból szeretetet és elismerést meríthetünk, megtanulhatjuk tőlük, hogyan kell érzelmeket adni és kapni… mondd kedvesem, kaphatunk-e ilyesféle dolgokat valaha is egy macskától?”

Na, ennyit a levelezésről, meg kell mondanom, hiábavalónak bizonyult, nem tudtunk zöldágra vergődni, a helyzet egyre jobban elmérgesedett, és amikor a perzsa származású szörnyeteg egyszer vágtatva, hátát meggörbítve vizslám elé ugrott s a szemét készült kikaparni, én úgy rúgtam oldalba a macskát, hogy a szemközti falig repült. Ezt látván a feleségem nekem esett, és véresre karmolta az arcomat. Akkor lett elegem – az egészből: asszonykámat macskástól felpakoltam és becsöngettem anyósomhoz:

-Nem kell… egyikük sem. – mondtam és sarkonfordultam. Egy idő után csak hiányozni kezdett a feleségem és elhatároztam, hogy teszek még egy kísérletet házasságunk megmentésére. Jó – gondoltam – Ildinek ne legyen macskája, nekem ne legyen kutyám, de mi lenne akkor, ha egy kutymacsot tartanánk? A megoldás kézenfekvő: keresztezni kell a kutyát a macskával, és akkor egy olyan hibrid lény jön létre, mely ellen teljes mértékben egyikünknek sem lehet kifogása. Íme, a tökéletes kompromisszum. Igen, egy ilyen teretménnyel fogunk együtt élni a lakásunkban! Rögvest fel is kerestem egy állatkísérletekkel is foglalkozó orvos-genetikus ismerősömet, aki – miután előadtam neki problémámat – kivitt magával egy szigorúan zárt kísérleti telephelyre.

-Nézd, ilyen lény már létezik – mondta – mindjárt meg is mutatom. De semmi jót ne várj tőle. Ez az akármi egy genetikus úton létrehozott torzszülött.Félelmetesen intelligens, de mindkét faj legrosszabb tulajdonságait hordozza magában. Aztán hátravitt a telep végébe és kinyitott egy körülbelül két négyzetméteres ketrecet. A ketrecből borzalmas lény mászott a kifutóra, egy tacskóval keresztezett sziámi macskaféleség kacsázott elém; fekete gombszeméből /egy volt neki!/ megdöbbentő értelem és gyűlölet sugárzott felém.

-Hozzá ne érj! – figyelmeztetett az orvos.
-Hát, nincs is kedvem hozzá – válaszoltam iszonyodva. De hát mégis, mit tud ez a…ez a…?

Ez?! Rögtön meglátod…azzal egy harminckét dobókockából álló, egyenként az ábécé betűivel külön-külön feliratozott kockahalmot dobott a kutymacs elé. – Kezdődik a kirakós játék…figyeld csak! – szorította meg karomat a genetikus.
Volt mit figyelnem: a szörnyeteg hörögve, nyálát csorgatva, ugatva-miákolva a dobókockák közé ugrott, fél perc alatt kiválasztott nyolc betűt, sorba rendezte őket, aztán egyenként a lábam elé gurította a kockákat.
A kirakósdi értelmes szót eredményezett: „LESZARLAK” – éktelenkedett a felirat a lábam előtt. Döbbenten meredtem először a kockákra, aztán a torzszülöttre; a kutymacs tekintetében gúny villant, aztán minden figyelmeztető morgás nélkül a torkomnak ugrott. Rémült ordítással söpörtem le magamról, és menekülőre fogtam; a pánikszerű hátraarc közben megcsúsztam, hanyatt estem és úgy megütöttem magam, hogy egyszeriben észhez tértem.

Felébredtem… lakásunk, családi fészkünk hálószobájának padlószőnyegén kuporogtam, és fájó derekamat tapogattam. Átkozott rémálom – gondoltam – hát emiatt kellett leesnem a kanapéról? Aztán körbenéztem, és határtalan megnyugvást éreztem: vizslám mellettem szuszogott a szőnyegen, Ildi – macskájával összekuporodva – a nagy ágyon aludt. Lábujjhegyen odamentem hozzájuk és mindkettőjüket átöleltem; először Ildit simogattam, puszilgattam, majd – hitemre mondom – azt az átkozott macskát is megcsókoltam.

Forrás: 2013. július évi. 496. szám, 3-4. o. Fedél Nélkül — hajléktalanok lapja

Facebook
Facebook
Google+
https://otszazalek.com/2016/08/kutymacs-ii
RSS
%d blogger ezt szereti: