Buszon

Kora tél volt azokban a napokban. A novemberi időjárás kellőképpen megviccelte az embereket. A kolozsvári utcákon fázós, keserű arcok tekintgettek rám, sejtelmes vicsorgások, rekedt köhintések és hamis félmosolyok mellett. Siettem. Talpam alatt a jeges út hosszú visszhangokkal kopogott. Társaim nyakukat behúzva csúszkáltak előttem a félhomályban. Minden hideg volt és egyszerű.


A buszra várva elbeszélgettünk… Én magammal, és másokkal is, ha akadt ismerős. Aznap ugyanis sokat vártam a megállóban. A hideg és szürke novemberi tél mellett csak egy dolog foglalkoztatott, mint általában mindig, időben odaérni, aztán vissza, és sietni, sietni tovább; mert ugyebár mostanság ez a programom. Fél óra késés után megérkezett a busz. A hátsó ajtó előttem nyílt ki, olyan egyszerű merevséggel, hogy feltessékelésként értelmezve a pillanatot gondolkodás nélkül megadtam magam e hátsó résznek. Tele volt…

Egy kisebb hely mégis üresen tátongott. Csupán két ember állt ott, és egy csomóan elhúzódzkodva azoktól, pár lépéssel távolabb, egymás hegyén-hátán. A kupac ember egyike sem tekintgetett megszokott, semmitmondó módon. Undor és megvetés volt arcukon, utálattal nézték azt a kettőt. Nem értettem mi történik, így közelebb húzódtam a „kirekesztettekhez”. Gumicsizma, szakadt és mocskos farmer nadrág, báránybőr kucsma és bűz fogadott. A falusi emberek legelhagyatottabbjai szoktak így festeni. Kolozsváron nagy szenzációnak számított ilyent látni a buszon. A sok kicicomázott egyetemista, a megannyi festett hölgy és irodai munkás mellett ezek ketten nagyon különbözőek voltak. Borzongtam. A végletek találkozása mindig nagy hatással van rám. Mellettem egy folyton fintorgó ficsúr ült. Gyilkos pillantásokat mért a különzártak felé. Nemtetszését hangos sóhajok jelezték, úgy tekintett a kettőre, mint a világ legutáltabb és leghátborzongatóbb lényeire, pedig azoknak egy bűnét sem ismerte és külsejükön kívül semmit sem tudhatott róluk, mégis lerítt róla, hogy önmagát összehasonlítva velük, egykönnyen meggyőződött felsőbbrendűségéről. Ez társadalmunk nagy hibája, azt hiszem…

A harmadik megállónál, ugyanazzal a merev egyszerűséggel a kinyíló hátsó ajtó egy idős és meglehetősen kövér asszonyt is feltessékelt. Rendezett, szép öltözéke a megvető pillantások felett egy lágy elfogadás fátyolos mosolyát lebbentette meg. Nem tartott soká a mosoly a tömeg arcán. Az asszony nehezen mozgott, nagy testével sokakat közelebb lökött a nem kívántakhoz. Korlátozottságában nem sikerült kilyukasztania a jegyét, így fáradt fennhangon kérte a többiek segítségét. A mellettem ülő ficsúr felületes vigyorral fordult a másik irányba, a festett hölgyek egyike sem mozdult, a cicomázott egyetemisták pedig sejtelmes, el-elhalkuló kacajokban törtek ki. Az asszony csak állt ott és lekonyuló ajkai, kétségbeesett, üveges szemei jelezték, hogy végtelenül csalódott társadalmunkban. A két rongyos ember közül az egyik ekkor gondolkodás nélkül átvágta magát a tömegen és az asszony jegyét a lyukasztónál álló társának nyújtotta. Fél perces néma csönd kerekedett. A lélegzetek visszafojtva pihentek, a tömegen a döbbenet uralkodott el. A kövér asszony tekintete megszépült, a többiekén pedig fokozatosan jelent meg a szégyen pírja… A hideg, bűzös reggeli esemény egyöntetűen bebizonyította, hogy Kolozsváron a paraszt nem rongyos ruhában jár, az erkölcs pedig sok esetben a peremlétbe kényszerültek lelkében fészkel.

Bereczki Szilvia Tímea

Facebook
Facebook
Google+
https://otszazalek.com/2017/02/buszon
RSS
%d blogger ezt szereti: