Az apró örömök művészete

„Nem alszik mindenki, akinek csukva van a szeme. És nem lát minden nyitott szemű ember” – Anthony de Mello. Láttál már felkelni napot, s annak narancssárga ecsetvonásait, ahogy körbehálózzák az ég felszínét? Szagoltad-e egy kiparfümözött cseresznyefa illatát, ami hírül hozza a tavaszt, a kikeletet? Érezted-e egy rég nem látott szeretted ölelő karjainak melegségét?

„Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan…”

Táncolásom kezdete, s szeretete, arra az időre tehető, amikor megtanultam két lábon felfedezni a világot. Emlékképek, szüleim elmesélése alapján is igazolódik, hogy már néhány évesen is ott roptam a szobában, lakodalmakban, a járda szélén utcabálok idején. Igazából mindig.

Sár az oltár előtt

Szürke volt a falu, az emberek feketén szállingóztak szentmisére. Kövér esőcseppekben bomlott ránk az Isten könnye. Tán azért sírt, mert a házába már évek óta alig harmincan jártunk. Nem voltunk mi sosem nagy falu, összetartók sem, így az Úr megérthette volna. Mit csináljon ott annyi felemás népség? Nem kell könnyezni emiatt.