A szomszéd kertje mindig zöldebb (meg kisebb is). A másik cipője mindig fényesebb (lehet csak ez az egy ünneplője van). Neki már megint újabb van, nekem meg a régi (hónapokon át gyűjtött rá).
Az emberek hajlamosak arra, hogy megfeledkezzenek önmagukról. Jön a panaszkodás, hogy az ismerősüknek minden mennyivel jobb, ő bezzeg megengedheti magának, nekem meg csak a régi kopott jut. Aztán a sóvárgás, hogy miért nem több, miért nem más, amim van. Itt leszögezném, hogy a probléma forrása nem a jobbra és többre való törekvés megvetése, mert ez, egészséges mértékkel, szükséges. A hiba ott van, amikor az ember átesik annak a bizonyos lónak a másik oldalára és megszállottan belegabalyodik az említett hálóba. Abba, hogy mindig csak azt nézze, ami a másiknak van és közben elfeledkezik mindarról a kincsről, amit ő birtokol, amennyire birtokolhat bárki bármit is.
Azok a szokásos példák, „ha ő vett egy új cipőt, valahogy késztetést érzel rá, hogy te is megtedd”. Pedig kell-e még egy darab abba a lassan kidőlő szekrénybe? Valószínűleg nem. Valaki hogy örülne, ha lehetne egy ünneplős cipője!? Említhetném az időjárás esetét is, mert valljuk be őszintén, a legtöbbünk sosem elégedett. Legyen az túl meleg, túl hideg, esős, vagy épp száraz, de mindig olyat szeretnénk, amilyen épp nem.
Amikor valaki megkérdezi tőlünk az estéhez közeledvén, hogy milyen napunk volt, mindig a rosszabb pillanatok jutnak (elsőként) eszünkbe, vagy ki sem tudunk emelni semmit, hogy mi volt a jó, valójában semmi különös. Pedig mennyi minden benne van egy napban.
Egy gyermektábori ima alatt emlékeztettek arra tizenéves lányok, hogy mennyi mindenért lehetünk hálásak egy nap, s milyen jó ezeket este átgondolni lefekvés előtt. Amikor elkezdtük, kupán vágott az érzés, hogy mi minden felett átsiklik a NAGY FELNŐTTEK figyelme.
– Lehetsz hálás, mert megölelhetted az édesanyád. – Mert a gyermeked a nyakadba ugrott és átfonta rajta ölelő kis karjait. – Mert a párod mondott egy kedves bókot. – Mert magadra húzhatod a puha takaród éjjel. –Mert volt időd a kedvenc könyvedből olvasni. – Mert játszhattál kint a szabadban. – Mert megismertél egy új helyet. – Mert a biciklidre ülhettél. – Mert a barátok átjöttek. – Mert felhívott a nagymamád telefonon. – Mert nevethettél ma is. –Mert élsz.
Nem a drága, fényes dolgokért lehetünk hálásak, hanem az apróságokért. Azokért a pillanatokért. A hétköznapi eseményekért, mert vannak, és annyira magától értetődőnek vesszük őket, hogy szinte megfeledkezünk arról, hogy milyen szerencsések lehetünk érte. Lefekvés előtt adj egy kis időt magadnak, gondold át a napod, és tanulj meg hálát adni, ezzel is értéket adni mindannak a jónak, ami veled történik.