Ismeritek azokat a kincskeresőket, akik fémdetektorral járják a partot, a földeket és képesek órákat eltölteni a keresgéléssel? Az esetek többségében nem találnak semmit sem. Ám amikor igen, akkor nagy az öröm. Gondosan tarisznyába rakják, majd megtisztítják, ápolják és ki türelmetlenül, ki türelmesen várja, hogy megtudhassa mit is talált valójában. Így van ez az önismerettel is.
Sokszor elindulunk kincset keresni, a tudatosabbak azt is tudják, hogy mit vigyenek magukkal és nagyjából hol keressék, de hogy mit fognak találni, azt ők maguk sem tudják. Nap, napután mennek és abban reménykednek, hogy ma végre megtalálják azt amiért útnak indultak. Megnéznek egy szakaszt, nincs ott semmi, mennek tovább. Megnézik máshol is, ott sincs, keresnek egy harmadik utat. Később akár visszatérnek az elsőre hátha mégis volt ott valami, szólhat az ösztöne is; „oda menj inkább, ott biztos találsz valamit”.
Szép és nemes önmagunk mélységének megismerése és a lassú víz partot mos elven, na meg a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb találunk valamit, ami által többnek érezzük magunkat ( vajon többnek lenni azt jelenti, hogy az én közelebb kerül a belső énhez? ) és ennek örülünk, megtisztítjuk, ápolgatjuk, vitrinbe rakjuk. Ha pedig nagyobb léptékben gondolkodunk és úgy gondoljuk találtunk valamit, akkor nem elég elővenni a kislapátot és a felszínt kapirgálni, oda valami nagyobb eszköz kell, mondjuk egy gép. Ami bele tud marni a földbe és olyan dolgokat hozhat a felszínre, amikről nem is gondolnánk, hogy ott lapultak (főleg, ha a detektorunk működéséből fakadóan nem is tudta azt érzékelni). Ezt a gépet viszont irányítani kell valakinek. Tudni kell hova, milyen mélyre ássunk, különben sérülhetünk mi is és a környezetünk is.
Ezek alapján nevezhetjük kincskeresőt „én”-nek, a földet, a földben rejlő dolgokat pedig „belső én”-nek. Maga a cselekvés pedig az „önfejlesztés”.
Folytatása következik…
