Mi az idő?

Olvasási idő: 2 perc

Mi az idő?

Ezerféle megfogalmazással találkozunk rendszeresen, amik nagyobbnál nagyobb életbölcsességeknek hangzanak, mint pl.:

“Az idő pénz.”

“Az idő relatív.”

“Arra van időd, amire te szeretnéd.”

Ezek nagyon okos gondolatok és valahol mindegyiknek igaza is van, mégsem fedik a teljes igazságot önmagukban.

Az időhöz sokan, sokféleképpen állunk, de nekem van egy egyszerű magyarázatom rá. Nem értem. Kicsit olyan számomra, mint az, hogy az űr végtelen. A fizikai világunkban – számomra legalábbis – ez felfoghatatlan és gutaütésig tudom magamat idegesíteni azzal, hogy nem értem a végtelenséget. Mindennek van vége. Vagy nem?

Az idő is megfoghatatlan, nem látjuk, mégis érezzük. Azt viszont észrevesszük, ha kevés időnk van valamire, amikor egy szép pillanatot átélünk és szinte azonnal elillan, amikor valami tragédia hosszú időre ránk telepszik és nem akar elmúlni az a nyomasztó érzés utána.

Ugye, hogy nem is olyan egyszerű megérteni az időt.

Mi a biztos?

Az, hogy az idő véges. Elmúlt, elillant, elszalasztottuk, elherdáltuk, rosszul osztottuk be és ezeket a pillanatokat, perceket, órákat már soha többé nem fogjuk újra megkapni. Ezért muszáj az időre úgy tekintenünk, mint az életünk egyik legértékesebb dolgára.

A legtöbben – és ebbe én is beletartozok – nem így kezeljük az időt. Élünk a mindennapjainkban és közben szó szerint elszalad mellettünk. És mi marad belőle? Ha jobban belegondolunk, a hétköznapokból szinte semmi. Napi 24 óra, ami eltelik munkával, kötelességekkel és máris azt látjuk, mint egy nyomasztó filmben. Minden napunk szinte ugyanúgy megismétlődik.

De itt kap jelentősséget az, hogy az időperspektívával hogyan bánunk. Mennyire foglalkozunk vele tudatosan? Mennyire építjük be az életünkbe? Mennyire vagyunk képesek változni a kiegyensúlyozottabb, boldogabb életünk érdekében?

Az Időparadoxon c. könyvben olvastam egy nagyon elgondolkodtató viccet, és azt hiszem, ez jó alapja lehet az időperspektívánk megértésének és a saját fejlődési lehetőségeinknek.

“Egy városi fickó egy vidéki úton ballagva elhalad egy farm mellett, és azt látja, hogy a farmer igencsak szokatlan módon eteti a disznóit. Egy almafa alatt állva a magasba emel egy jókora disznót, hogy az annyi almát ehessen, amennyit csak akar. A farmer almától almáig emelgeti a jószágot, míg csak jól nem lakatja, majd az egészet újrakezdi egy másik disznóval. A városi ember egy ideig figyeli a dolgot, végül nem állhatja meg, hogy meg ne kérdezze a gazdát: „Ne haragudjon, de a vak is látja, milyen nehéz magának egyenként megetetni ezeket a disznókat az almafánál. Nem lenne egyszerűbb, ha csak megrázná a fát, és hagyná, hadd egyék a disznók, ami a földre hull?” A farmer értetlenül a városira néz, és visszakérdez: „De hát mit számít az idő egy disznónak?”

Vajon hány disznónk van?

Nekem rengeteg, azt hiszem. Na persze csak képletesen, nem álltam hirtelen disznótenyésztőnek. De számomra minden egyes disznó egy-egy olyan tényező az életemben, amivel hátráltatom magamat, legyen szó a jelenemről vagy a jövőmről. Sőt, ha jobban belegondolok a múltamhoz való ragaszkodásom a legnagyobb disznó a csapatban. Most George Orwell Állatfarm című könyve jutott eszembe, ahol a disznók uralják a farmot. És a vicc alapján ez biztosan így is van. Azt hiszem most mélyen elgondolkozom azon, hogy mit kezdjek ezekkel a disznókkal és hogyan taníthatom meg őket maguktól, a földről enni.

Bezzeg Ilus

Ezek a cikkek is érdekelhetnek

Egy minimalista emberkísérlete – prológus

Egy minimalista emberkísérlete – prológus

Vannak dolgok, amik nem változnak az évszázadok során. Ilyen például a felhalmozás, a „luxus” cikkek hajhászása. Mindegy, hogy ez a legújabb Iphone vagy egy nagyobb birtok irányába történik, az ember mindig többet és jobbat akar. Talán ez így van...