Gyerekkorunkban a legegyszerűbb szavakat tanuljuk meg először és ezek közül az egyik ilyen a NEM szó. Gondoljunk csak bele milyen gyakran használtuk gyerekként ezzel a felnőtteket az őrületbe kergetve. Akkor is használtuk, ha épp az ellenkezőjét gondoltuk. Ugye?!
Biztosan mindenki sokszor hallotta már ebben a korban is, hogy ezt nem szabad mondani. Ahogy bekerültünk később óvodába, iskolába már társadalmi szinten kezdték ránk erőltetni. Tényként tálalták elénk, hogy fogadjuk el, amit a felnőttek mondanak és akár tetszik akár nem, hajtsuk végre, mert mi gyerekként még nem tudjuk megítélni a döntéseink súlyát. És azonnal szemtelennek, pofátlannak lettünk titulálva, ha mégis ellenszegültünk.
Majd elérkezünk a felnőtt létünkhöz. Sokmindent tapasztaltunk, sokféleképpen viszonyulunk az időhöz, de mégis van egy tényező, ami nagyban befolyásol mindent, akár a napi időbeosztásunkat nézzük, akár az időperspektíva szempontjából szemléljük a dolgokat.
Felnőttként egész egyszerűen elfelejtünk nemet mondani. Annyira belénk lett nevelve, hogy ez egy rossz dolog, hogy nem vesszük figyelembe a saját igényeinket, azt, hogy egy esetleges NEM milyen pozitív hatásokkal lehet a mi életünkre vagy a környezetünkben lévőkére.
Felnőttként ezt szerencsére már megfontoltabban tudom alkalmazni a gyermekemen és szeretem is őt egyenrangú félként kezelni, aki bármikor mondhat nemet.
Valójában szerintem csak arról van szó hogy félünk a visszautasítástól félünk attól hogy ha ezt a tiltott dolgot használjuk, akkor valamiféle büntetést fogunk kapni. Bűntudatot érzünk, mert esetleg megbánthatunk valakit azzal, hogy valamire nemet mondunk. Pedig mennyi bosszúságtól és nehézségtől kímélhetnék meg magunkat.
Ha a saját életemre levetítve nézem, valószínűleg csak az elmúlt öt-nyolc évben tanultam meg nemet mondani és ez bizony kínkeserves tanulás volt. Az életem nagy részében tiszteletből vagy neveltetésből adódóan a nálam idősebbeknek nem mertem nemet mondani. Erre a viselkedésformámra akkor döbbentem rá, amikor már elmúltam 20 éves, külön éltem a szüleimtől, volt munkám és a párommal közös életem.
Az történt ugyanis, hogy egy programra nemet mondtam a szüleimnek. Dolgoznom kellett, nem értem rá és ezt velük is tudattam. Hirtelen a mindig jó és szófogadó kislányból lázadó lettem. Nem értették meg, hogy mégis hogyan fordulhatott velem akkorát a világ, hogy én szembemegyek velük.
És itt realizáltam hogy valamit nagyon elrontottam az életemben ezzel kapcsolatban. Bizonyos szintig azt gondolom, hogy jó lehet az idősebbek útmutatása, de igenis hagyni kell hogy fejlődjön az ember személyisége és megtanulja magától, hogy a döntéseinek milyen ára van. Ez a felnőtt lét egyik legnehezebb és egyben legcsodálatosabb tulajdonsága is. Ha valakiben nem alakul ki az egészséges nemet mondás – nem a dacos ellenkezésre gondolok – rengeteg nehézséggel fog megküzdeni az élete során. De hogy egy kicsit gyakorlatiasabban vizsgáljuk ezt az egészet, nézzünk néhány példát amikre igazán mondhatnánk nemet, de legtöbbször mégsem tesszük.
A munkahelyünkön általában van munkaköri leírásunk, ami egy szerződésben van rögzítve. Ezen kívül eső feladatokra teljesen nyugodt szívvel mondhatnánk nemet, hiszen az nem a mi feladatunk, nem a mi hatáskörünk és a minőségi, saját munkánk rovására megy egy-egy ilyen plusz feladat elvállalása. Ezt extrán nehezíti az, amikor elvárásként tukmálnak ránk feladatokat.
Ilyenkor mi játszódik le a fejünkben? „Ha most visszautasítom a főnökömet, biztosan ki fog rúgni.” Biztos vagyok benne hogy ez a szituáció sokunknak ismerős.
Nézzünk egy másik szempontot és vizsgáljuk meg a kapcsolatokat. Egy harmonikusan és jól működő kapcsolatnak, legyen az párkapcsolat vagy bármilyen társas kapcsolat, úgy kellene a legideálisabban működnie, hogy mindkét fél élvezi ezt a kapcsolatot, amikor erre nincs lehetőség akkor pedig valamiféle konszenzusra jutnak. Amikor ez az egyensúly felborul, vagy eleve nem is létezett, valamelyik fél sérül, elnyomásra kerül és már nem mondhatja azt hogy nem. Alárendelt státuszba fog kerülni, ami miatt teljesen úgy fogja érezni, hogy neki nincs joga nemet mondani.
Végül, amit a legkevésbé értek, az az étel tukmálása a gyerekekre. Hányan vagyunk, akiknek akarta ellenére kellett spenótot ennie? Emlékszem, egyszer azt mondták, ha nem eszem meg az utolsó falatig, akkor addig nem kelhetek fel az asztaltól. De borzasztó íze volt, mondtam, hogy nem kérem, mert nem ízlik. Rá se hederítettek a nem-re. Egész délután a konyhában ültem a teljesen kihűlt spenótom fölött, amit hihetetlen nagy szenvedés árán valahogy megettem. A többi szerintem nem meglepetés, gyomorrontás és a következő 10 évben még csak a spenót közelébe se mentem. Megérte vajon erőltetni? Képes voltam eldönteni, hogy ízlik-e az a spenót és szeretném-e megenni? Persze. De nem volt olyan opció, hogy nem.
Ezek kicsit erős, de valószínűleg hatásos és sokak által ismert példák voltak, ezért mindenkit arra bátorítok hogy tanuljon meg nemet mondani. Saját példámból kiindulva, amióta elkezdtem magam fejleszteni, és ez kőkemény munkát jelent lelkileg, azt kell mondanom hogy nagyon nehéz, de annál büszkébb érzés, amikor valamire nemet tudok mondani.
És hogyan is jön összefüggésbe ez az időperspektívával?
Ha más szabja meg, hogy mit csinálhatunk vagy mit nem, akkor nem dönthetünk a jelenünkről és a jövőnkről sem. Valószínűleg ez vezetett nálam is ahhoz, hogy ennyire a múltamban élek és a múltnegatív részem ennyire meghatározó nálam.
Ha nem dönthetek önállóan és nem hozhatom meg azt a döntést, hogy valamire nemet mondjak, akkor mások irányítják azt, amit valójában nekem kéne. Így sem a jövőmet nem tudom normálisan építeni és se a jelenben nem érzem magam elégedettnek. Szerintem általánosságban a legtöbb emberre elmondható, hogy a múltjából hozott dolgok visszahúzzák és nehezebben engedik fejlődni.
Valahogy ezeknek az elengedéstől is annyira félünk, mint a nem használatától. Pedig ez valójában minket és a társadalmat szolgálja. Mert lehet, hogy ma csak egy nemet mondok valakinek, de ennek hatására sokkal hatékonyabban és produktívabban tudok létezni a mindennapjaimban, így hosszú távon mindenképpen megérte nemet mondani, hogy boldogabban élhessek a jelenemben és ezek alapján alakíthassam a jövőmet.
Bezzeg Ilus
