Szürke volt a falu, az emberek feketén szállingóztak szentmisére. Kövér esőcseppekben bomlott ránk az Isten könnye. Tán azért sírt, mert a házába már évek óta alig harmincan jártunk. Nem voltunk mi sosem nagy falu, összetartók sem, így az Úr megérthette volna. Mit csináljon ott annyi felemás népség? Nem kell könnyezni emiatt.
Zengett a prédikáció, a tekintetek ájtatos némaságban csüngtek a pap szavain. A békéről és a felebaráti szeretetről szólt a színdarab. Ekkor érkezett meg a falu megvetettje, János, a részeges cigány. Csendben bicegett az egyik üres padsorig. Leszegett tekintettel sétált végig két klattyogó, lyukas gumicsizmájával. Az ájtatos, bárányi arcok hirtelen elfeketedtek: mit keres az Isten házában ez a mocskos cigány?! Tudniillik, Jánosról már évek óta terjengett a hír, hogy fertőző tüdőbetegsége van. A kórházból mégis hazabocsátották, s lássunk csodát, Isten annyira szerette ezt a hálátlan falusi népet, hogy egynek sem engedte meg, hogy elkapja. Jól néznénk ki, elkapni a cigány betegségét!
Mikor már az összes szent és az Úr is köztünk ült, mert lejöttek azok is a szent térítőbeszéd hallatán, s az oltár csak úgy virított a tegnap nagy átkozódások és szitkok közepette odahordott virágoktól és az ízléses, fehérített csipkéktől, a pap elcsukló hangon kihirdette a békét testvéreinek. Meg volt győződve, hogy prédikációja a testvéri szeretetről és emberi önzetlenségről gyökeret vert a kíváncsi szívekben. Mégiscsak azért ment el az a harminc, mert szeretettel akart töltekezni, gondolta az öreg pap, s meg sem mert fordulni a fejében, hogy a passzivitás és semlegesség lánca kötötte oda híveit egy órára. S persze az érdek, az is nagy úr már évek óta a faluban. Tán olyan régi lehet, mint János fertőző betegsége. Senki sem tudja meghatározni már.
A szelíd, átszellemült gyermekek, a pap szolgái, a békehirdetés után savanyú tekintettel szakadtak el az oltár melegétől, s kezeiket nyújtva mindenkinek átadták a békét, amelyről a pap félórányi szentbeszédet tartott az imént. Mindenkinek, aki tiszta volt, illatos és egy csöppet sem beteg.
János, látva az indulást, hirtelen a kezeire pillantott s gyorsan tisztítani, dörzsölgetni kezdte azokat. Az ő kezei kormosan feketéllettek a patyolatból font magyar kezek mellett. Mert tudniillik, e falu magyar lakóit a jó Isten mind patyolatból teremtette! Egy sem volt mocskos még életében. Szégyellte is magát János. Lesütött szemekkel várta a békét. A gyermek közeledett, angyali mosolygással osztotta szét az imént szerzett mennyei eledelt, fehér galambot, mely kézről kézre haladt tovább a sorokban. A cigány a padsor szélén ült, őt viszont nagyívben elkerülte az isteni béke, egy tíz éves gyermek képében vicsorogva, undorodva hagyta ott őt, kézfogás nélkül megvetetten.
Nem csodálkozott ezen senki sem. Hisz Jánosnak nincsenek érzései. A mocskos és beteg cigányok nem éreznek. Ennek ellenére a mise további részében csak kezeit nézte. Vérmes, pirosan izzó, megszégyenített tekintetében egy kérdés jelent meg csupán: tán az ő kezét nem az az Isten alkotta, aki az öntelt falusiakét?
Ott maradt végig, emberszámba nem véve. Hisz cigány is volt, beteg is és alkoholista is. Az ilyenek pedig nem az Isten gyermekei errefelé a falvakban. Senki sem nézett rá. Csak az Isten folytatta tovább sírását odakint. Hogy is ne sírt volna most már? Megbizonyosodott róla, hogy e válogatott falusi nép sem képes okulni tanításaiból, kárba ment a pap szava, kárba a szent írás, kárba a tanítás.
Az emberek elégedetten pisolyogtak a keresztre feszítettre, szánalmas hálákat erőltettek arcukra, s szemeiket ravaszul villogtatták erre-arra. Pár perces hálát kifejező térdelés után a gyermekek visszaindultak oltáruk felé. Az Isten békéjének szabályokat szabó tízéves cipője a felérkezéskor sarat kent a falusiak nehezen összekuporgatott pénzéből vett vérvörös szőnyegre. Az idő ellenére János alatt tiszta volt a térdelő. Nem kenődött le a sár szakadt csizmáiról. Vajon miért nem? A tiszta, egészséges gyermek ebben a percben mocskosabb volt a falu utolsójánál, s a hazug ájtatosságban összegyűlt nép pedig betegebb, mint ő. A legszégyenteljesebb pedig az, hogy ez a betegség fertőzőbb az összes tüdőbajnál. Hisz János baját még senki nem kapta el, a szeretetnélküliség azonban öröklődő és fokozatosan terjedő nálunk otthon, a faluban.
Bereczki Szilvia Tímea
