„Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan…”

Táncolásom kezdete, s szeretete, arra az időre tehető, amikor megtanultam két lábon felfedezni a világot. Emlékképek, szüleim elmesélése alapján is igazolódik, hogy már néhány évesen is ott roptam a szobában, lakodalmakban, a járda szélén utcabálok idején. Igazából mindig.

Csináltam, amikor boldog voltam, akkor is, ha dühös és ezzel kiadhattam magamból a felgyülemlett rossz érzéseket. Kilenc esztendőt táncoltam klasszikus és latin amerikai stílusban. Fellépésen, versenyeken, tanfolyamokon mutattam meg tudásom. Mindez ment általános iskolás koromtól egészen a gimnázium végéig, majd megszakadt. Vége lett. Egyetemre kerültem, és egy világot hagytam magam mögött. Az én világomat.

Forrás: https://gottadancerapid.com

Egy olyan dolog fejeződött be, ami mindig is meghatározta az életem. Tehát szögre akasztottam a tánccipőm. Olykor előkerültek a szekrényből a régi ruhák, felpróbáltam őket és eljátszottam, hogy újra táncos vagyok. Noha, már nem voltam az. Persze van (sok) a magyarázat a miértekre és a miért nemekre, hogy mi történt az idő alatt.

Azóta négy hosszú év telt el. Kipróbáltam új táncstílusokat, kerestem a lehetőségeket.
Mindez végén pedig arra jutottam, hogy a szívem legkedvesebb stílusa az a társastánc, aminek szeretetét 7 évesen megízleltem, s nőttem fel mellette. Egy hónapja meglett A tánciskola, nagy A-betűvel. Izgatottan elmentem, hogy megnézzem, hogyan zajlik az oktatás. Az álláspontom az volt, hogy ez alkalommal nem fogok beállni a táncosok közé, csak távolról megfigyelni, felmérni őket, és felbecsülni hozzájuk a saját tudásom. Féltem. Ott volt bennem a sok év kihagyásának tudata.
A saját elvárásaim, hogy akkor most ennyi idő után mit tudok, mit nem.
Leültem és vártam a kezdést. A párosok hívtak közéjük, és beálltam, nem kellett kétszer kérni. Jött a zene és táncoltunk. A vitrinbe „helyezett” lépésekről a por egy pillanat alatt eltűnt, és elő jöttek a régen megtanult mozdulatok. Szavakba önteni kevés, amit akkor átéltem.

Forrás: drimalka.com

Csodálatos érzés volt újra TÁNCOLNI.Azt csinálni, ami az egyik legkedvesebb dolog az életemben. Önfeledten, örömmel teli, időtlen.
Azóta már a negyedik edzés van mögöttem. Egyre bátrabban lépek, felelevenednek a tanult koreográfiák. Mintha a sejtjeimben lenne minden, de idő és sok munka, hogy újra előjöjjön minden. Az hogy teszek-e mindezért, csak rajtam áll.

Azzal, hogy ezt a történetet megosztottam, szerettem volna megmutatni, hogy önmagunkon és a komfortzónánkon túllépve, egy elhatározást meghozva, mennyi csodálatos élmény történhet velünk.
A javaslatom, ha van olyan dolog, amit régóta tervezel, de azon a ponton megálltál, akkor MERJ lépni és indulj bátran előre. Olyan öröm és energiaforrás rejlik mindezekben, amik löketet adnak a mindennapok folyamában.
…s a zene jött, én pedig táncolok azóta is.