Igen, megérkeztem. Maga az út finoman mondva sem volt zökkenőmentes, tehát új életem tökéletes bevezetésének tekinthető. A kisebbik gond az autópálya minőségével volt, panaszkodni nincs okom, nem kellett bevennem fejfájás-csillapítót amiatt, hogy annyiszor bevertem volna fejemet. A nagyobbik gond velem volt.
Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok az a sietős fajta, szeretem az utolsó percre hagyni a dolgaimat, így a pakolást is. Ennek meg is van a pozitív és a negatív következménye, hisz sok idő jut egyéb dolgokra, viszont sok fölösleges stressznek teszem ki magam. Buszom reggel hétkor indult, így úgy gondoltam, hogy a legmegfelelőbb időpont az utolsó percek. Ennek megfelelően természetesen hajnali öt körül álltam neki a pakolásnak. Időhiány miatt gyorsan felemelkedett a stressz szintem és hamar kiabálni kezdtem, mert Murphynek hála ilyenkor tűnnek el a dolgok. Annyira ordítottam, hogy a fábaszorult féreg is megirigyelte volna, és ennek szomszédaim biztos örültek, és nem tudtak aludni tőlem, főleg azért, mert nincsenek. A pakolás gyorsan ment minden nehézség ellenére, olyannyira hogy még találtam időt arra, hogy aludjak.
És elérkezett az idő, hogy elinduljak, felszálljak a buszra. Remekül indult, amikor egy bunkó buszsofőrt fogtam ki, akinek nincs jobb dolga, mint sztorizgatni. Önmagában ez nem zavart volna, ha nem elöl ülök, és nem hallom, hogy hogyan beszél rólam és a köztünk történt incidensről. Arról van szó, hogy anyukám kikísért a Népstadionhoz és mikor tették volna be a bőröndömet a csomagtartóba, a sofőr nem akart volna cédulát tenni rá, mondván fölösleges. Engem nem zavart személy szerint, azonban anyukám igenis ragaszkodott hozzá, és nem nyugodott míg rá nem tette a sofőr. Annyiba is maradt volna az egész, nem lett volna semmi ebből, ha nem csak elől találtam volna helyet. Így, hogy csak pár üléssel voltam a sofőr mögött hallottam, hogy mikor társának elmesélte a történteket. Szánalmasnak találom, hogy anyámasszony katonájának nevezett, és kicsit viccesnek, hogy úgy állított be mintha olyan szőrös lennék, mint egy gorilla, mikor ő sem éppen a szőrtelenség mintaképe. Az incidensnek köszönhetően rossz hangulatba kezdtem az utat.
Előtte való napokban hasmenéssel küzdöttem, és annak ellenére, hogy gyógyszert szedtem rá, bennem volt az állandó félelem, hogy előjön, ami miatt még “élvezhetőbb” volt az út. Más kérdés, hogy magamon se segítettem azzal, hogy előszedek, egy jó könyvet és olvasok, szóval a hét órás út, ablakon való kibámulást jelentett számomra.
Mikor megérkeztem húsz perces késéssel, a fogadószervezetem, InternazionalerBund Polska egyik munkatársa fogadott. Először nem ismertük fel egymást, de aztán végül megtaláltuk egymást. Teljesen máshogy néztünk ki mint a Skype-interjú folyamán, ezért volt egy kis hezitálás mindkettőnk részéről. Egy harminc perces út következett Krakkó déli részében található albérlethez, ahol négyen a tervek szerint négyen lakunk. Én voltam az első, aki megérkezett, ami azt jelentette, hogy én választhattam szobát. Három lehetőség közül választhattam: egy nappalinak tervezett, rendkívül kicsi szobát ajtóval, a kisebb szobát, vagy a legnagyobb szobát erkéllyel, de ajtó nélkül. Nem gondolkoztam azon, hogy cigisek is lesznek, így a legnagyobbat választottam.
A nap további részében a kötelező feladatokat végeztem, mint vásárlás, mobil intézése stb. Zárásként egy meglepetés hívás várt önkéntestársamtól, aki szintén magyar, és utána egy parti következett, ahol megismertem pár másik önkéntest. Így zajlott az első napom.
