Sokszor fedezhetünk fel kincseket ott, ahol nem is gondolnánk. A budapesti járókelők sokszor találkozhatnak a Fedél Nélkül utcalappal, amit hajléktalanok árulnak pontosan annyiért, amennyit a kedves vásárló hajlandó érte fizetni. A lap hasábjaira szintúgy utcán vagy szállóban élő emberek írnak. Az alábbi történet Verebélyi Béla hajléktalan tollából való:
Egy éve vettem feleségül Ildikót, aki köztudottan macskarajongó volt, és ennek megfelelően egy kilenchetes, felemás szemszínű /zöld és kék!/ Gézengúznak elkeresztelt perzsa macskakölyköt hozott magával házasságunkba.Frigyünk annak ellenére reményteljesnek indult, hogy én kutyás családban nőttern fel, és egy féléves magyar vizslával költöztem be e családi fészekbe. Bocsássák meg nekem, de születésemtől fogva valamilyen atavisztikus utálat élt bennem a macskák iránt, és a feleségem sem a kutyák iránti rajongásáról volt híres. /mentségére legyen mondva, a kutyámat önmagában még talán elviselte volna, de a hón szeretett macskájával történő kényszerű oly fokú véleménykülönbséget, rivalizálást, féltékenységet eredményezett, ami hosszú távon semmi jóra nem vezethetett.
Nem is vezetett… Feleségem vegyésztechnikus volt, én egy természettudományos folyóirat rovatvezető újságírójaként dolgoztam, és az egyre élesebbé váló összetűzéseink után házasságunk megmentése érdekében „kultúremberekként” úgy döntöttünk, hogy egyszer, s mindenkorra megnyugtató módon tisztázzuk a kutya-macska problémákat. Óvatos diplomaták módjára leveleket írtunk egymásnak – a beszédkontaktus itt már nem segített… melyekben részletesen kifejtettük álláspontunkat. A diplomáciai jegyzékek közül először ismerkedjünk meg feleségem levelével:
Férjecském!
Vágjunk a dolgok közepébe, mert már egyre nehezebben tudom elviselni, ahogy Gézengúzhoz viszonyulsz.
Annyit rögvest leszögeznék, – s remélem, ebben egyetértünk -, hogy a macskatartás esztétikai élvezetet nyújt, nem csak gazdájának, hanem egy kívülállónak is. Aki nem képes élvezni, amikor egy macska hullámzó teste a bokájához simul, az ölébe bújik és valósággal beleolvad puha bundájával, amikor dorombolásával varázslatosan rezegteti a levegőt, mit tudnak azok a szépségről, a lélek mélyéről, az érzékiségről?Egy macskát nézni olyan, mintha páholyban ülnél egy soha véget nem érő csodálatos balett esten. „A legkiseb macska is műremek.” – tudod ezt Leonadro de Vinci mondta, aki nem győzte rajzolni ezeket a vadászó, játékosan verekedő, hátukon hempergő, leírhatatlanul kecsek lényeket. Hogyan is lehetne ezeket a tökéltes teremtményeket a kutyákhoz hasonlítani?! Annyit mondhatok: ha a kutya a próza, akkor a macska a költészet. Tökéletlen életünkben kevés tökéletessel találkoztunk, legfeljebb a macskával. Túl ezen, a felettébb izgalmas dolog macskát tartani. Ez a lény született ragadozó, nézd csak meg, amint lelapul, farkát behúzza, testén egyetlen vonallá nyújtja, és mint kilőtt nyíl vágódik zsákmányára. Kiváltságos lényként egy tigris mozgását láthatod.
Egy vadászó, egerésző macska nem más, mint az ősi harcművészet autentikus mestere, az erő, a szépség kvintesszenciája. Ezenkívül ez a lény ízig-vérig szabad szellem, képtelen megalázkodni, megnyalni azt a kezet, amelyik megüti. /Kedvesem, elmondható-e ez a kutyákról?/ nem idomítható, nem hajlandó apportírozni, nem hagyja magát pórázon vezetni; – számomra büszkébb és okosabb állat, mint a kutya. Nem véletlen, hogy Nagy Sándor és Napóleon egyaránt gyűlölte a macskákat: egy hódító egyetlen dologtól fél – attól, ami nem hagyja magát leigázni.
A macska befelé forduló lény, mely a saját szabályai szerint él. Sok ember zavarba jön, elbizonytalanodik ekkora függetlenség láttán és lelkük mélyén attól félnek, hogy a macskák kiválóbbnak tartjuk magukat az embereknél. Kérdem én, miért baj ez? – mindig is a nálam kívülállóbak társaságára vágytam, ezért is élvezem a macskatartás minden pillanatát. Barátja lehetek egy ilyen teremtménynek, ura sohasem… és ez így van jól.”
Természetesen én is tollat ragadtam:
Folytatjuk…
Forrás: 2013. július évi. 496. szám, 3-4. o. Fedél Nélkül — hajléktalanok lapja
