Asszonykám!
Leveled olvasva büszkeség és bánat fogott el. Büszke vagyok rád, mert képes vagy körömszakadtáig védeni imádott „csodalényedet”, ugyanakkor
elszomorít, hogy észérvek felsorolása helyett emocionális síkra tereled a problémánkat. Ám legyen… ez esetben én is /jobbára/ érzelmi alapon sorakoztatom fel ellenérveimet.
Tudod-e mit vésetett Byron, a nagy angol költő – igen, ő, aki fiatal életét adta Görögország szabadságáért – kutyája sírkövére? „Szépség, de nem hiúság, erő, de nem arcátlanság, bátorság, de nem vadság – övé volt az ember minden erénye, de nem ismerte bűneit.” Robert Louis Stevenson pedig, amikor azt kérdezték tőle, van-e a kutyáknak lelkük, és a mennyországba jutnak-e, válaszul ezt írta: „Szavamra, előbb lesznek ott, mint akármelyikünk.” Nem véletlenül vélekedtek így – és nem csak ők! – hisz az ember és a kutya története nagyon régen összefonódott.
Már a tizenötezer évvel ezelőtti barlanglakók is véstek kutyafigurákat az emberalakok mell. /Megjegyzem, hogy a macskákkal kapcsolatos legrégebbi ábrázolások mindössze ötezer évesek./ A kutya, amióta világ a világ, őrzi az ember házát, tereli a nyáját, vezeti a vakokat, megfogja, és ártalmatlanná teszi bűnözők egy részét, és ha kell, élete árán is megmenti gazdáját.
A kutyának nem számít, gazdája gazdag-e, szegény, feltétel nélkül osztozik sorsában. A kutya képes gazdája sírján éhenpusztulni; ez az állat a hűség és önzetlenség mintaképe. Nem szolga… igazi barát! Amikor Odüsszeusz tizenkilenc évi távollét után koldusnak öltözve hazaérkezett, csak egyetlen élőlény ismerte fel: vén kutyája, Argosz, mely „farkcsóválva tekintett rá”, majd kimúlt.A macskatermészettől mi sem áll távolabb, mint az önzetlenség. Hideg, távolságtartó lények, és akik nem tudják méltányolni ezt az érzelmi ridegséget, szívtelenséget, azoknál a macskák gazdái azt mondják, az ilyen emberek nem tudják megérteni ezeket a „csodalényeket”. Nem is akarom megérteni őket… önző, kétszínű teremtmények, lelkifurdalástól mentes, haszonleső, hideg gondolkodású állati bűnözők! Ezerszer jobban szeretem a kutya érdes szőrzetét, mint a macskatest bársonyos tapintását, ezerszer jobban a boldog farkcsóválást, mint a kígyótekergőzést, ezerszer jobban a lelkes ugatást, mint az önelégült dorombolást! A kutya hálásan, tele élettel nyalja meg nap-mint nap a kezedet, a macska — ez a született rabszolgatartó — klinikai precizitással ezembe és aláz meg téged gazdáját – ha kell minden nap, kénye-kedve szerint. A kutyákból szeretetet és elismerést meríthetünk, megtanulhatjuk tőlük, hogyan kell érzelmeket adni és kapni… mondd kedvesem, kaphatunk-e ilyesféle dolgokat valaha is egy macskától?”
Na, ennyit a levelezésről, meg kell mondanom, hiábavalónak bizonyult, nem tudtunk zöldágra vergődni, a helyzet egyre jobban elmérgesedett, és amikor a perzsa származású szörnyeteg egyszer vágtatva, hátát meggörbítve vizslám elé ugrott s a szemét készült kikaparni, én úgy rúgtam oldalba a macskát, hogy a szemközti falig repült. Ezt látván a feleségem nekem esett, és véresre karmolta az arcomat. Akkor lett elegem – az egészből: asszonykámat macskástól felpakoltam és becsöngettem anyósomhoz:
-Nem kell… egyikük sem. – mondtam és sarkonfordultam. Egy idő után csak hiányozni kezdett a feleségem és elhatároztam, hogy teszek még egy kísérletet házasságunk megmentésére. Jó – gondoltam – Ildinek ne legyen macskája, nekem ne legyen kutyám, de mi lenne akkor, ha egy kutymacsot tartanánk? A megoldás kézenfekvő: keresztezni kell a kutyát a macskával, és akkor egy olyan hibrid lény jön létre, mely ellen teljes mértékben egyikünknek sem lehet kifogása. Íme, a tökéletes kompromisszum. Igen, egy ilyen teretménnyel fogunk együtt élni a lakásunkban! Rögvest fel is kerestem egy állatkísérletekkel is foglalkozó orvos-genetikus ismerősömet, aki – miután előadtam neki problémámat – kivitt magával egy szigorúan zárt kísérleti telephelyre.
-Nézd, ilyen lény már létezik – mondta – mindjárt meg is mutatom. De semmi jót ne várj tőle. Ez az akármi egy genetikus úton létrehozott torzszülött.Félelmetesen intelligens, de mindkét faj legrosszabb tulajdonságait hordozza magában. Aztán hátravitt a telep végébe és kinyitott egy körülbelül két négyzetméteres ketrecet. A ketrecből borzalmas lény mászott a kifutóra, egy tacskóval keresztezett sziámi macskaféleség kacsázott elém; fekete gombszeméből /egy volt neki!/ megdöbbentő értelem és gyűlölet sugárzott felém.
-Hozzá ne érj! – figyelmeztetett az orvos.
-Hát, nincs is kedvem hozzá – válaszoltam iszonyodva. De hát mégis, mit tud ez a…ez a…?
Ez?! Rögtön meglátod…azzal egy harminckét dobókockából álló, egyenként az ábécé betűivel külön-külön feliratozott kockahalmot dobott a kutymacs elé. – Kezdődik a kirakós játék…figyeld csak! – szorította meg karomat a genetikus.
Volt mit figyelnem: a szörnyeteg hörögve, nyálát csorgatva, ugatva-miákolva a dobókockák közé ugrott, fél perc alatt kiválasztott nyolc betűt, sorba rendezte őket, aztán egyenként a lábam elé gurította a kockákat.
A kirakósdi értelmes szót eredményezett: „LESZARLAK” – éktelenkedett a felirat a lábam előtt. Döbbenten meredtem először a kockákra, aztán a torzszülöttre; a kutymacs tekintetében gúny villant, aztán minden figyelmeztető morgás nélkül a torkomnak ugrott. Rémült ordítással söpörtem le magamról, és menekülőre fogtam; a pánikszerű hátraarc közben megcsúsztam, hanyatt estem és úgy megütöttem magam, hogy egyszeriben észhez tértem.
Felébredtem… lakásunk, családi fészkünk hálószobájának padlószőnyegén kuporogtam, és fájó derekamat tapogattam. Átkozott rémálom – gondoltam – hát emiatt kellett leesnem a kanapéról? Aztán körbenéztem, és határtalan megnyugvást éreztem: vizslám mellettem szuszogott a szőnyegen, Ildi – macskájával összekuporodva – a nagy ágyon aludt. Lábujjhegyen odamentem hozzájuk és mindkettőjüket átöleltem; először Ildit simogattam, puszilgattam, majd – hitemre mondom – azt az átkozott macskát is megcsókoltam.
Forrás: 2013. július évi. 496. szám, 3-4. o. Fedél Nélkül — hajléktalanok lapja
